A kisgyerekesek és a kutyások tudják, hogy a csend gyanús, mert olyankor általában valami galádság zajlik. Van azonban az emberi kapcsolatoknak még egy vetülete, ahol a csend nem biztos, hogy azt jelenti, semmi teendő nincs. Mi ez, és mihez érdemes kezdeni vele?
Néhány napja egy ismerősöm kutyája enyhén pinkben kezdett játszani. Igen, pontosan, az eb megszerzett és lebontott egy filctollat, így összekenve a lábait és az arcát a tintával, mindezt egy hang nélkül. Ezért tartják a kutyások és az apró csemeték szülei gyanúsnak, ha csend van. Mert senki nem olyan naiv, hogy azt képzelje, minden a legnagyobb rendben. Bezzeg, ha felnőttekről van szó...!
Számtalanszor találkozom ezzel munkahelyi helyzetekben vezető és beosztottja illetve kollégák közt. Legalább ennyiszer megjelenik párkapcsolatokban is. Íme a bűvös mondat:
Mivel nem mondtál semmit, azt gondoltam, minden rendben van...
Mikor szokott ez elhangzani? Amikor valamin végül kirobban a balhé, vagyis kellően sok rossz érzés begyűjtése után végre mégis elkezdenek a felek beszélni egymással. Csakhogy ilyenkor már nagy a kockázata, hogy sok mindent kell helyrehozni. Ráadásul azok a kommunikációs nehézségek, amelyek elvezettek ehhez a helyzethez még mindig megvannak, és nem segítik a tisztázást.
Mik a jellemző előzmények? Egy ideális világban mindenki számára egyértelmű lenne, hogy joga van az érzései és igényei kinyilvánítására, a nemet mondásra, és arra, hogy meggondolja magát. Tisztában lenne az asszertív jogokkal – mondaná a szaknyelv – ráadásul azt is tudná, hogy ezek a jogok mindenkit ugyanúgy megilletnek. Ezen kívül mindenki tudná is ezeket a dolgokat csinálni, rendelkezne a kellő belső stabilitással, magabiztossággal, és meglennének a szükséges kommunikációs eszközei. Csakhogy a valóságban mindez gyakran akár több ponton is sérül, ami elvezet odáig, hogy a felek nem beszélnek az igényeikről, a nehézségeikről, vagy nem hallják meg a másik erre irányuló üzeneteit. Vagyis létrejön a valós vagy a funkcionális – amikor mondunk dolgokat, de az üzenet nem megy át – csend.
Aztán egyszer csak történik valami, egy külső esemény, vagy csak kibírhatatlanná válik a nyomás, és felszínre jönnek az el nem mondott, meg nem hallott dolgok. És ilyenkor szokott elhangozni a bűvös mondat is: "Mivel nem mondtál semmit, azt gondoltam, minden rendben van..."
Mihez érdemes kezdeni, ha már benne vagyunk egy ilyen helyzetben? Először is emlékeztetni magunkat és a másikat is az asszertív jogokra. És mielőtt belemennénk a részletekbe, érdemes lefektetni a játékszabályokat is. Hogyan fogjuk egymást végighallgatni? Mi van, ha nem értünk egyet? Így van a legjobb esély végre kimondani és meghallani a lényeget.
Azonban mint mindenütt, itt is a megelőzés lenne a cél. Mindenféle kapcsolat – akár párkapcsolat vagy munkakapcsolat – esetében fontos, hogy időnként szó essen magáról a kapcsolatról is. Hogyan vagyunk benne? Mennyire jó nekünk? Hova tartunk így együtt? Mi az, amit megkapunk és mi az, amire még igényünk lenne? Mi az, ami egyenesen nem tetszik?
És ha azt vesszük észre, hogy nincsenek ilyen beszélgetések, érdemes gyanakodni. Legyen az ilyen típusú csend is gyanús! Azért mert valamiről nem beszélünk, nem biztos, hogy nincs teendőnk!
Ha tetszett a poszt, csatlakozz az önmagukat fejlesztők kétlábú és hatlábú közösségéhez! Kattints ide!
