Kutyázni szeretsz, emellett mégis kapcsolódnak hozzá olyan tevékenységek, amiket nem (annyira) kedvelsz. És ezeket úgy tudod elvégezni, hogy nem érzed rettenetesen szerencsétlennek magadat közben. Hogyan csinálod, és mit érdemes ebből elvinned az életed más területeire is?

A kutyázáshoz kapcsolódnak olyan tevékenységek, amiket nem kifejezetten – sőt, kifejezetten nem – szeretünk csinálni. Vannak, akik azt mondják, ők mindent imádnak, ami az ebhez kapcsolódik, de valószínűleg még ők is kevésbé imádnak egyes dolgokat.

Én például nem rajongok a sötétben sétálásért, mert nem szeretek szinte mindenről lemaradni, amit a juhászok észrevesznek. Nem nagyon szeretem a kertben ásott gödröket betemetni sem, mert nem fér a fejembe, hogy hova tűnt el nyomtalanul a kiásott föld, és mindig extra tanácstalan vagyok, hogy a kert melyik sarkából fogom pótolni a hiányt.

Van azonban egy dolog, ami jellemző ránk, kutyásokra, amikor a nem (annyira) szeretem-feladatok kerülnek sorra: nem érezzük magunkat végtelenül szerencsétlennek, amiért az a balsors ért minket, hogy azt csináljuk, amit éppen csinálunk. Hogyan lehetséges ez?

1. Hozzákapcsoljuk valamihez, ami fontos: Az, hogy a kutyához kapcsolódik – úgy érezzük, hogy neki van szüksége rá, vagy örömet szerzünk vele –, értelmet ad a dolognak. És értelmes dolgokat szívesen csinál az ember, még akkor is, ha maga a tevékenység önmagában nem túl kellemes.

2. Beleállunk: Vagyis felvállaljuk, hogy ezt az egész kutya-dolgot mi akarjuk. Először azt akartam írni, hogy „akartuk”, de ez sokszor nem igaz. Egy csomó olyan elkötelezett kutyást ismerek, aki csak „belekeveredett” valahogy a kutyázásba, és nem az ő ötlete volt. De mostanra rájuk is igaz a beleállás, most már nem adnák semmiért – mindazzal együtt, amivel ez jár.

Hogy néz ki ezzel szemben az, amikor átadod az irányítást egy feladatnak? Beköltözik a szótáradba, hogy „kell”. Nemrég hallottam valakitől, hogy „annyira utálja, hogy folyton orvoshoz kell járnia”. Pedig volt a történetnek egy olyan olvasata is, hogy „fontos neki, hogy jó karban legyen, és ezért a végére akar járni egy tünetnek”. A teendő ugyanaz, a hozzá kapcsolódó érzésben óriási a különbség.

Ha épp te is készülsz odaadni az önmagad feletti irányítást egy feladatnak, használd azt, amit a kutyázásban is: tudatosítsd, hogy mi miatt fontos, és állj bele!

Ha tetszett a poszt, csatlakozz az önmagukat fejlesztők kétlábú és hatlábú közösségéhez! Kattints ide!