Kisebb dolgok esetében egészen egyértelmű: ha felkészültünk, nem égünk le, vagyis helyt tudunk állni. És mi a helyzet azokkal a célokkal, amelyek hosszú távú felkészülést igényelnek?

Majdnem napra pontosan 3,5 éve zárult le az első nemzetközi coach vizsgám. És akkor lényegében kezdetét is vette a felkészülés a következő szintre, ahova mostanra sikerült elérnem. Amellett, hogy megkaptam a Professional Certified Coach minősítést a Nemzetközi Coach Szövetségnél (ICF), maga a felkészülési folyamat is nagyon tanulságos volt.

Az első vizsga sem volt egy gyorstalpaló, arra is több, mint egy év volt a felkészülés. Egy akkori cikkben összegyűjtöttem, hogy egyáltalán mire jók az önként vállalt megmérettetések – legyen ez akár a kutyázásban, sportban, hivatásban. A megmérettetések keretet adnak az erőfeszítéseknek, megkönnyítik a kommunikációt azáltal, hogy viszonyítási alapul szolgálnak, megtanítanak nyomás alatt teljesíteni, tükröt tartanak, és nem mellesleg jó érzés, hogy megcsináltad. Nézzük meg most azt, hogy miről szól a felkészülési folyamat!

Haladni valami felé
Tényleg nagyon jó érzés volt megkapni az oklevelet az első vizsga után, de már azelőtt tudtam, hogy ha ez meglesz, én szeretném a következőt is. Ebben a vizsgarendszerben ez részben adott, hiszen egy-egy minősítés 3 évig érvényes. Így az volt a kérdés, hogy elég-e nekem, ha 3 év múlva csak egyszerűen meghosszabbítom a mostanit. És már akkor tudtam, hogy nem, én azért szeretnék dolgozni, hogy akkor már a következő szinten vizsgázhassak. Így volt valami, ami felé haladtam.

Folyamatosan rajta tartani a figyelmet
Az én célomat – mint a legtöbbet általában – rengeteg apró lépésen keresztül lehetett elérni. Ráadásul nem csak megtenni kellett ezeket az apró lépéseket, hanem adminisztrálni is. Éppen ezért ki kellett alakítanom azokat az eszközöket, amik folyamatosan rajta tartják a figyelmemet a témán, hogy ne vigye el a fókuszt az élet ezer más dolga.

Tényleg jobbá válni
Persze nem arról van szó, hogy ugyanabból kell jó sokat csinálni, hanem hogy minőségi javulást kell elérni. Ehhez pedig tanulni kell, gyakorolni és folyamatosan reflektálni a saját fejlődésünkre.

Elhinni, hogy odaértünk
Attól, hogy elérünk egy szintre – mondjuk felkerülünk A3-ba – vagy mint én most, megkapunk egy minősítést, másnap még pont ugyanaz fog visszanézni ránk a tükörből. Önmagában az aláírás a teljesítménykönyvben vagy a papír nem fog velünk csinálni semmit, az új szintet nekünk kell beépítenünk az identitásunkba – a megfelelő módon. Milyen a megfelelő? Amikor nem nő túl nagyra az arcunk a dologtól, és nem is mondjuk szem lesütve, hogy „ugyan, semmiség”. Amikor legbelül elhisszük, hogy odaértünk. És persze rögtön fel is tesszük a kérdést, hogy merre tovább...

Képek innen, innen és innen.

Ha tetszett a poszt, csatlakozz az önmagukat fejlesztők kétlábú és hatlábú közösségéhez! Kattints ide!