Okozhat a siker és a kudarc ugyanolyan nehézséget és bizonytalanságot? Dehogy, mondanánk elsőre. Sikeresnek lenni könnyű, elviselni a kudarcot nehéz. És ha mégsem teljesen így van?
Az általános vélekedés szerint a siker jó dolog, és könnyű kezelni, míg a kudarc rossz, és nehéz elviselni. Ezt szerintem azok mondják, akik sosem érezték a nyomást, amit a siker tesz az emberre, pontosabban szólva amit a sikeres ember tesz magára időnként: „Most összejött, innentől ez a mérce. Mi van, ha nem tudom megugrani...?” Az első agility-s kutyámmal, Pickával néhány kezdeti kísérletet követően nagyon hamar komoly versenyeredményeket értünk el. Már amikor éppen kijött a lépés, mivel a teljesítményünk egyáltalán nem volt stabil. Emellett a csapat oszlopos tagjai lettünk, és úgy éreztem, hogy helyt kell állnunk a többiek miatt is. Időnként sikerült, és szupersztárnak kezeltek bennünket, máskor látványos kizárásokat futottunk. Érzésre nem volt nagy különbség a dologban. Nagyot futni és nagy kizárást futni: felfokozott volt, és furcsa...
Hasonló élményről mesél Elizabeth Gilbert, az Ízek, imák, szerelmek című könyv szerzője is. Egész életében írónak készült, és 6 kudarcokkal teli év volt már mögötte, mire beindult a karrierje. A siker közepén megszólalt benne a kétely: hogy lesz képes újra olyat írni, ami elnyeri az olvasók tetszését? Azon kapta magát, hogy a siker ugyanolyan módon billentette ki a nyugalmából, mint a korábbi kudarcai. Nem csoda, hiszen a tudatalatti nem tud különbséget tenni jó és rossz közt, így a sikert és a kudarcot egyaránt puszta felfokozottságként éli meg, és ennek megfelelően reagál rá.
Mi lehet a megoldás ilyen helyzetben? Hazamenni, visszatérni az otthonos világba: én Pickával a saját pályánkra folytatni a rendszeres edzéseket, Elizabeth az íróasztalhoz. Meg kell keresni az utat vissza magához a tevékenységhez, amit mindennél jobban szeretünk, és csinálni odaadással, tisztelettel, szorgalommal.
Ha tetszett a poszt, csatlakozz az önmagukat fejlesztők kétlábú és hatlábú közösségéhez! Kattints ide!
