A kutyák kapcsán az elsők között jut eszünkbe a feltétlen szeretet, amit kapunk tőlük. Amikor az emberi kapcsolatokról van szó, legtöbbször  azt halljuk, hogy adni milyen nemes dolog. Önzők lennénk a kutyánkkal szemben? Vagy az emberi kapcsolatok esetében hagyunk figyelmen kívül valami fontosat?

Minden kutyás meleg szívvel gondol a kutyája ujjongó üdvözlésére, a nagy megértő kutyaszemekre, a megnyugtató közelségre. A felénk áradó feltétlen szeretet mellet azonban az is rögtön felötlik bennünk, hogy mennyire szeretünk foglalkozni a kutyánkkal, milyen jó érzés gondozni, örömet szerezni nekik. Számos, a kutya-gazda kapcsolattal foglalkozó tanulmány is kiemeli ezt a kölcsönösséget (lásd például itt).

Az emberek kapcsán mintha bonyolultabbá válna a helyzet. Az egyik oldalon a kétlábúak jelentős része árgus szemekkel figyeli, hogy vajon visszakapnak-e legalább annyit, amennyit befektettek a kapcsolataikba, legyen szó figyelemről, kedvességről vagy szívességekről. Amint úgy érzik, hogy valaki potyázni próbál, igyekeznek megtorolni a kísérletet. A másik oldalon viszont gyakran zavarba jönnek, amikor elismerést vagy segítséget kapnak.

A kapcsolataink minőségét az adok-kapok észlelt egyensúlya határozza meg: amit adunk, vagyis amit mi teszünk a másikért, és amit kapunk, illetve elfogadunk a másiktól. A kutyánk kapcsán úgy tűnik, meg tudjuk valósítani ezt az egyensúlyt: szívesen megteszünk mindent az ebért, és örömmel fogadjuk a szeretetét. Az emberek esetében mennyire vagyunk jók ebben? Adunk, amikor lehetőségünk van rá? És elfogadjuk, amit nekünk adnának? Talán ritkán gondolunk bele, de ahhoz, hogy valaki adhasson nekünk, nyitottnak kell lennünk rá, hogy el is fogadjunk.

Te észreveszed, amikor valaki adni próbál neked?

Képek innen és innen.

Ha tetszett a poszt, csatlakozz az önmagukat fejlesztők kétlábú és hatlábú közösségéhez! Kattints ide!