Coaching két lábon és hat lábon

Ülni a bajban igazán ciki, nem segítséget kérni!

2020. április 07. - Nyíri Gabi

dsc00126_ma_solat.jpg

A mostani időszak számos új kihívás és nehézség elé állít mindenkit. Ilyenkor igazán fontos, hogy tisztán lásd: ülni a bajban igazán ciki, nem segítséget kérni! Mitől lehet nehéz másokhoz fordulni? És hogyan léphetsz túl ezen?

Röviden:

A mostani különleges időszakban könnyű eljutni a kérdésig, hogy vajon hogyan is kellene ebben a helyzetben boldogulni: meg kell ugrani a kihívásokat magunktól, vagy együtt kell működni másokkal? Kinyúlhatunk segítségért, vagy ez egy magányos műfaj? Íme néhány szempont, ami segíthet rendet vágni segítségkérés-ügyben:

  • Ismerni a határaidat menő! A segítségkérés alapja az önismeret, ami igenis menő!
  • Az érzelmi közösség önmagában nem megoldás semmire! Nem elég, hogy találsz olyanokat, akik ugyanabban vannak elakadva, amiben te. Arra kell fókuszálnotok, hogy hogyan fogtok kimászni a dologból – egyénileg vagy összefogva.
  • A hirtelen megoldások ritkán a legjobbak! Ha nem lépsz időben, elvesztegeted a megoldásra felhasználható időt!
  • Nézd a másik szemszögből! Amikor a te segítségedet kérik, te sem érzed cikinek, sőt! Ugyanígy vannak ezzel mások is!

Nézd meg a videót a részletekért, de ne felejtsd el: nem az a ciki, ha segítséget kérsz, hanem ha bennemaradsz a bajban, és legfeljebb érzelmi közösségi pótlékokon éldegélsz! 

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

Lehet, hogy egy kicsit erősnek érzed a címben azt a mondatomat, hogy ülni a bajban igazán ciki, nem pedig segítséget kérni. Az elmúlt hetek különleges időszaka igenis aktuálissá tette ezt a témát. Ha megnézed, hogy mi történik a világban, vannak, akik azt mondják, hogy na basszus, ennyi idő alatt régen alkalmazkodni kellett volna mindenhez. Más hangok azt mondják, hogy az emberek egyetlen feladata, hogy üljenek a kanapén, mint a növények, és nézzék a Netflixet. Vannak, akik arra helyezik a hangsúlyt, hogy mekkora szociális izolációba kerültünk, és mindenki milyen tök magányos – de emellett egy csomó közösségi összefogásról is lehet hallani.

Így nem nehéz eljutni addig a kérdésig, hogy akkor vajon hogyan is kellene ebben a helyzetben boldogulni, vagyis hogyan érdemes ehhez hozzáállni: nekem itt meg kell ugrani a dolgokat magamtól, vagy együtt kell működni másokkal? Kinyúlhatok segítségért, vagy ez egy magányos műfajt? Olyan szempontokat hoztam, ami ebben segít egy kis rendet vágni:

1. Ismerni a határaidat menő! Az első és legfontosabb dolog ebben a témában szerintem az, hogy a segítségkérés alapja egy önismereti dolog, az, hogy ismered-e a határaidat. És szerintem ismerni a határaidat igenis menő. Mit értek az alatt, hogy ismerni a határaidat? Azt, hogy el tudod dönteni, meg tudod ítélni egy helyzetben azt, hogy ebben te boldogulsz egyedül, rád van szabva, vagy ez valami olyasmi, amiben másokra kell támaszkodnod: amiben mások tudását, hozzáértését, támogatását, fizikai erejét, egyebét kell igénybe venned. Azt nagyon könnyű csinálni, hogy belekezdek valamibe a saját erőmből, aztán jól nem jutok vele semmire, ne adj’ isten, még rosszabb helyzetbe kerülök, mint amilyenben voltam. Lányok, ti tudtok talán kapcsolódni például ahhoz, amikor takarítás közben megpróbálom a kanapét meg a könyvespolcot elrángatni a helyükről tök egyedül az 54 kilómmal, közben leszakad a derekam, és utána egy hétig nem tudok normálisan mozogni. Ahelyett, hogy szólnék a páromnak, hogy gyere már, és húzd odébb azt a valamit. Szintén könnyű a magam módján csinálni ugyanazt a dolgot újra meg újra meg újra, és nem jutni vele sehova, csak ismételgetni azt, ami nem működik. Ott jön képbe a tudatosság és az önismeret kérdése, hogy felismerem-e, hogy hol van az, amikor eljutottam a saját határaimhoz, és hol van az, amikor valakit be kell vonnom a dologba. Akkor tudsz jól segítséget kérni, ha megfelelő önismereted van hozzá, ami szerintem minden, csak nem ciki, hanem sokkal inkább menő!

2. Az érzelmi közösség önmagában nem megoldás semmire! Most, hogy mindenki felszabadult a közösségi oldalakra talán még sokkal jobban, mint korábban, marha könnyű érzelmi közösséget létrehozni. Mit értek érzelmi közösség alatt? Hogy le kell fotózni, meg kell örökíteni azt a helyzetet, ami nem jó: hogy utálom a munkámat, hogy az agyamra mennek a gyerekeim, hogy a kutyám lerombolta a lakásomat, mert megpróbáltam egyedül hagyni. Majd fel kell tenni azt a kérdést, hogy ki csücsül ugyanabban a gondban, mint én. Azáltal jön létre az érzelmi közösség, hogy többen felteszik a kezüket, hogy én pontosan ugyanebben vagyok – és így már többen lehet kacarászni azon, hogy milyen vicces is ez. Pedig ez igazából nem vicces, hanem ez egy rossz helyzet. És ahelyett, hogy a megoldása fókuszálnánk, az érzelmi közösségen keresztül begyűjtött jó érzéssel elvagyunk, van egy látszat megoldásunk vagy egy látszat kiutunk ebből az egészből. Bármilyen probléma vagy elakadás esetében azonban nem az az értelmes kérdés, hogy ki az, aki ugyanabban, ül, mint én. Mert akkor legfeljebb többen leszünk ugyanott elakadva, és legfeljebb lesz abból egy kis jó érzés, hogy nem én vagyok az egyetlen lúzer a világon, akinek ezzel problémája van. De előrelépni önmagában ezáltal nem fogunk. Az előrevivő kérdés az, hogy hogyan fogunk ebből kimászni akár egyénileg, akár úgy, hogy mi, akik ugyanabban üldögélünk, összefogunk. Arra ne ülj fel kérlek, hogy csak azért, mert találtál olyanokat, akik ugyanabban vannak elakadva, amiben te, bármi meg lenne oldva. Mert nincs, legfeljebb találtál egy kis jó érzést pótlékot. Ezzel azonban ne elégedj meg, hanem tedd fel magadnak az értelmes kérdést, azt, hogy hogyan fogunk változtatni, hogyan fogunk ebből az egészből kimászni?

3. A hirtelen megoldások ritkán a legjobbak! Amikor elkezd benned megfogalmazni az igény, hogy itt valószínűleg valakinek a segítségére lesz szükséged, és cikinek érzed, hogy kinyúlj a segítségért, lényegében azt csinálod, hogy a megoldásra felhasználható időt tökölésre használod el – elnézést a kifejezésért, úgy tűnik, ma ilyen erőseket mondok. Ha például napokkal előre tudod, hogy lesz egy fontos céges megbeszélésed, amit egy olyan rendszeren keresztül kell megcsinálni, amit még nem használtál, napjaid vannak arra, hogy vagy te feltelepítsd ezt a rendszert a gépedre valahogy, vagy szerezz valakit, aki tud ebben neked segíteni. Napok alatt egy ilyesmi problémát gond nélkül meg lehet oldani. De ha bár napokon keresztül tudod, hogy ez jönni fog, mégis tíz perccel a megbeszélés kezdete előtt kezdesz el kapkodni, hogy most aztán valaki rögtön jöjjön, és segítsen, akkor az, akihez kinyúlsz, joggal fogja azt mondani hogy, „az Isten áldjon meg, ennek miért most kellett kiderülnie?” Mert az eredetileg rendelkezésre álló idő alatt gond nélkül meg lehetett volna ezt oldani, de azzal, hogy húztad az időt, és túl későn nyúltál ki a segítségért, csak kapkodást hoztál létre, és azt, hogy nagy valószínűséggel egy patkolt félmegoldást fogsz kapni. Olyat, amitől rosszul érzi magát az, aki ezt végül megcsinálta, és te sem kaptad a lehető legjobb megoldást, amit ebből ki lehetett volna hozni. Tehát ha felismerted, hogy valami nagy valószínűséggel nem fog menni egyedül, ne töltsd el a megoldásra használható időt azzal, hogy rosszul érzed magad amiatt, hogy szólni kellene valakinek! Emlékezz rá, hogy a hirtelen, kapkodva összedobott megoldások a legritkább esetben jók és a legritkább esetben kapcsolódnak hozzájuk jó érzések.

4. Nézd a másik szemszögből! Eddig olyan dolgokat néztünk meg, amelyek a te hozzáállásodhoz kapcsolódnak: hogy tekints a segítségkérésre úgy, mint a magasfokú önismeret termékére – mert felismerted, hogy hol vannak a határaid, és az tök menő –, hogy az érzelmi közösség önmagában nem fog kirántani a gondból – nincs az egész megoldva csak azért, mert találtál még olyanokat, akik ugyanabban vannak, mint te – és hogy a hirtelen megoldások ritkán a legjobbak. Most pedig fordítsuk át ezt az egészet!
A segítségkéréssel az emberek egyik legnagyobb nehézsége az szokott lenni, hogy „jaj, mit fognak rólam gondolni...?!” Nézd ezt most meg onnan kérlek, hogy te mit gondolsz, akkor amikor a te segítségedet kérik! Ha feltételezzük azt, hogy alapvetően nem élnek vissza vele, akkor alapesetben a leggyakoribb reakció az, hogy „persze, nagyon szívesen segítek, megteszem, ami tőlem telik”. Nem fogod azt érezni, hogy milyen ciki már, hogy kinyúltak a segítségedért. Sőt! Ha ez egy személyesebb téma, vagy valami olyasmi, ami szorosan kapcsolódik a te szívügyedhez vagy szakterületedhez, lehet, hogy még azt is fogod érezni, hogy micsoda megtiszteltetés, hogy a másik hozzád fordult ezzel a dologgal, és nem máshoz, vagy hogy bevont ebbe a nagyon személyes dologba. Minden esetre a legkevésbe sem az fog megfogalmazódni benned, hogy milyen ciki dolog már, hogy a segítségedet kérték. Ugyanígy vannak ezzel mások is!

Ha ebben a mostani különleges helyzetben valamivel kapcsolatban azt érzed, hogy nem fogsz egyedül boldogulni, nem az a legjobb megoldás előre, hogy te egyedül kísérletezel, vagy akár fogalmad sincs, hogy mit kéne csinálni, akkor arra biztatlak, hogy igenis nyúlj ki a többiek segítségért! Tekints úgy erre az egészre, hogy nem az a ciki, ha ezt megteszed, hanem az igazán ciki az, ha bennemaradsz a bajban, és legfeljebb érzelmi közösségi pótlékokon éldegélsz!

Ha tetszett a poszt, csatlakozz az önmagukat fejlesztők kétlábú és hatlábú közösségéhez! Kattints ide!

süti beállítások módosítása