Coaching két lábon és hat lábon

Az első számú kommunikációs hiba, amit kutyásként nem követsz el

2020. szeptember 01. - Nyíri Gabi

cover_2020_aug_ep35_az_elso_sza_mu_kommunika_cio_s_hiba_big.jpg

A gazdi-kutya kommunikáció kapcsán gyakran esik szó például egyértelműségről és időzítésről, de a kutyásokat nem kell győzködni a kommunikáció szükségességéről. Mi lenne, ha ezt az egyszerű elvet az emberek kapcsán is következetesen alkalmaznák?

Röviden:

Bár a gazdi-kutya kommunikáció gyakran fejlesztendő terület a közös munka során, a kutyások nem szoktak azzal jönni, hogy azért nem jeleztek a kutyának, mert „azt gondolták, hogy a kutya úgyis tudja magától...!” Ezzel szemben hány félreértés és konfliktus származik az emberi kapcsolatokban abból, hogy „de hát én azt gondoltam, hogy tudja...!” Hogyan kerüld ezt el a kutyás szemléleted segítségével?

  • Vállald fel a felelősséget a kommunikációdért!
  • Mondd ki a nyilvánvalót, vagyis azt, amiről esetleg azt gondolod, hogy a másik úgyis tudja!
  • Ne vedd adottnak, hogy amit a másik nem mond, az nem is létezik! Jusson eszedbe, hogy a csend gyanús!

Nézd meg a videót a részletekért, de ahhoz, hogy elkerüld az első számú kommunikációs hibát, engedd el azt a hiedelmet, hogy a másik majd tudja, meg majd biztos kitalálja!

Ha szívesebben fejlődsz olvasás útján:

Az agilityben, ahol póráz nélkül dolgozunk a kutyákkal, és az a cél, hogy csak testjelekkel és hangjelekkel tudjuk őket irányítani, a kommunikáció nagyon sokszor téma edzéseken. Gyakran adok visszajelzést arra, hogy vajon mi az, ami kommunikációs oldalról nem stimmel, mi az, amit kommunikációs oldalról jobban lehetett volna csinálni.

Sokszor előkerül az egyértelműség témája, hogy vajon mennyire volt egyértelmű az a testjel? Mennyire volt összhangban a testjel, illetve az, amit a gazdi mondott, tehát a testjel és a hangjel? Mennyire volt az időszerű? De van egy dolog, amivel a pályán soha nem szoktam találkozni: hogy ott állna előttem a felvezető – a gazdi, és azt mondaná, hogy „de hát én azt gondoltam, hogy tudja...!”

Mármint a kutya azt, hogy mit kell csinálni. Mert az agilityben egyértelműek a szerepek: a gazdi az, aki tudja, hogy hova megyünk, és ebből adódóan nagyon a magáénak érzi azt a feladatot, hogy ezt elmondja a kutyának, hogy ezt láttassa vele. És soha nem találkoztam még azzal, hogy valaki abból a hiedelemből indult volna ki, hogy a kutya ezt majd tudja magától. Ezzel szemben az emberi kommunikációban nagyon gyakran találkozom azzal a problémával, hogy átmegyünk ilyen sejtelmesbe, meg azt várjuk, hogy a másik tudja. Ez általában valahogy úgy szokott kifejezésre jutni, hogy „de hát én azt hittem, hogy...!”

És ez legtöbbször nem derül ki előre, vagyis az a történet, hogy valami elindul – valamilyen közös munka, valamilyen együttműködés, benne vagyunk valamilyen kapcsolatban –, és egyszer csak kirobban a konfliktus, amiben elhangzik az a bizonyos mondat, hogy "de hát én azt hittem, hogy...!" Eddigre begyűjtöttünk egy csomó feszültséget meg csalódottságot, aztán valami mégis beindítja, hogy napvilágra kerül az egész félreértés, illetve a kommunikáció hiánya. Innentől fogva pedig igyekezhetünk rendbe hozni azt, amit eddig előállítottunk. Ez az, amire azt is szoktuk mondani, hogy próbálhatunk reparálni.

Na, ez mindig sokkal nehezebb, meg sokkal problematikusabb, mint hogyha elsőre jól csináltuk volna. A kommunikációval kapcsolatban azt az alapelvet már biztosan hallottad tőlem, hogy egy kapcsolat vagy egy kommunikáció minőségéért mind a két fél együttesen felelős. Tehát mindenkinek benne van a saját ötven százaléka abban, hogy milyen lesz az a kommunikáció. Innentől fogva a saját ötven százalékodért vagy felelős. Viszont abba érdemes száz százalékot belerakni, tehát igyekezni a saját részedet annyira jól csinálni, amennyire csak lehet.

És mi a te dolgod azzal kapcsolatban, hogy ne állítsd elő a "de hát én azt hittem, hogy...!" helyzeteket?

Az egyik része az, hogy tegyél le kérlek szépen a sejtelmességről, és arról a hiedelmedről, hogy bárkinek, bármit ki kellene találnia azzal kapcsolatban, hogy mi van a fejedben. Tehát, hogy valaki majd látni fogja a gondolataidat, olvas a fejedben. Nem, ilyen nincs. Kérlek legyen az az alapelv a saját kommunikációddal kapcsolatban, hogy ahogy az agility pályán sem gondolod azt, hogy a kutyád majd tudja, a kollégád sem fogja tudni, a párod sem fogja tudni, a gyereked sem fogja tudni, sőt, még a szolgáltatód sem fogja tudni.

Ez a téma most éppen egy megrendelő-beszállító munkahelyi kapcsolatban bukkant fel előttem. Ott áll a két fél egymásnak feszülve, és mindketten arra hivatkoznak, hogy „de hát én azt gondoltam, hogy a másik ezt tudja...!” Megrendelői oldalról azt, hogy én pontosan mit szeretnék megkapni, tehát hogy mi az én igényem. Beszállítói oldalról meg „de hát mi azt gondoltuk, hogy azzal, hogy miben vagytok jók, képben vagytok...!” Mind a két fél azt gondolta, hogy „a másik biztos...!” Pedig nem! Így borzasztó módon elbeszéltek egymás mellett, és ebből mind a két oldalban tök nagy feszültség gyűlt össze, és egy csomó sérelem állt elő ebből az egészből.

Szóval mi a te felelősséged ennek kapcsán?

Mondd ki a nyilvánvalót! Az egyik fele az, hogy mondd ki kérlek azt, amit a szaknyelvben úgy nevezzük, hogy a nyilvánvalót! Sokkal jobb megismételni valamit, és egy jófajta egyetértésből indulni, vagy legfeljebb bizonyos dolgokra azt mondani, hogy oké ezt értjük, és menjünk tovább, mint utólag rájönni, hogy hopp-hopp valamit nem tisztáztunk az elején. Mert ugye azt gondoltuk, hogy a másik tudja.

Kérdezz! A másik része, ami szintén a te felelősségedbe tartozik, hogy ne vedd adottnak kérlek, hogy a másik ki fogja mondani, hogy az ő fejében mi van. Azzal szoktunk viccelni, hogy a kisgyerekesek, és a kutyások tudják, hogy a csend gyanús. Vagyis amikor idilli csendet hallasz abból a helyiségből, ahol a kisgyerek / a kutya van, ott nagyon gyanús, hogy nem valami idilli állapot van, hanem éppen valami disznóság folyik – csak ez tökéletes csendben.
És éppen ezért fontos, hogy ha azt tapasztalod, hogy a másik nem mondja a maga szempontjait, soha ne feltételezd azt, hogy az nincs ott! Tehát ha nem hallasz azokról a dolgokról, amik egy helyzetben benned felmerülnek – például, hogy a másik mit szeretne, mi az, ami jól esne neki, milyen igényei vannak, mi az, amire szüksége van, hogyan lehetne őt tehermentesíteni, mi az, ami őt zavarhatja –, akkor ne vedd kérlek adottnak, hogy ezek nincsenek is
Számíts sokkal inkább arra, hogy a másik ezt valami miatt csak nem mondja el: nem érzi magát ezzel komfortosan, nem érzi azt, hogy ennek helye lenne, nem bátor ebben a témában, nem gondolja, hogy ti olyan viszonyban vagytok egymással, hogy ezt megtehetné. Ne vedd adottnak kérlek, hogy azért, mert ő nem mondta, azért nincs! És segítsd ezt a dolgot mindig azzal, hogy mögé kérdezel. Tedd fel például ezeket a kérdéseket: Mi az, amit te most szeretnél (akár mondjuk ajándékba)? Mi az, ami neked most jól esne? Mit csináljunk ezzel a helyzettel?

Vedd tehát magadra kérlek szépen a kommunikációnak azt a felelősségét, hogy mondod a saját részedet, és belekérdezel a másik oldal szempontjaiba! Mindig gondolj arra, hogy a kutyázásban sem veszed adottnak soha azt, hogy majd a kutya tudja. Az embereknél se vedd ezt adottnak kérlek, mert ez az, ami az első számú kommunikációs problémává válik! Hogy nem beszélünk, nem kommunikálunk időben. Aztán persze még később is el lehet rontani, vagy legalábbis gyakran lehet jobban csinálni. De az első és legfontosabb dolog, hogy történjen meg maga a kommunikáció! Ehhez engedd el azt a hiedelmet, hogy a másik majd tudja, meg majd biztos kitalálja!

Ha tetszett a poszt, csatlakozz az önmagukat fejlesztők kétlábú és hatlábú közösségéhez! Kattints ide!