Minden kutyásnak vannak olyan történetei az eb kapcsán, amik nagyon viccesek, de legalább mosolyt csalnak az emberek arcára. Vajon kutyával élni ennyire vidám dolog, vagy van itt valami más is?

Ha elképzelem, hogy mit gondolnak rólam azok, akiknek nincs kutyájuk, valami olyan rajzolódik ki előttem, hogy a szemükben én vagyok az a kicsit fura csaj, akivel mindenféle vicces történik a kutyái kapcsán. Ebben valószínűleg némileg közrejátszik az is, hogy általában ezeket szoktam elmesélni. Íme néhány friss gyöngyszem:

Amikor titkolod a kutyáidat... Egy komoly vállalati ügyfélhez érkeztem épp, a recepción komoly beléptetés. „Jó napot kívánok, kérek szépen egy fényképes igazolványt.” „Jó napot kívánok, hogyne, parancsoljon!” Adatrögzítés, vendégkártya kiállítása, a vendéglátóm értesítése. Várakozom, bámészkodok. És egyszer csak szemet szúr egy szál ordas bunda a pulton, ami minden bizonnyal a személyimről esett le, amit alig egy perce vettem ki a tárcámból. Valahogy késztetést éreztem, hogy tiszta természetesen lehorgásszam az inkriminált szőrszálat a pultról. Egy kellően elfoglalt recepciós nagy segítség ilyenkor...

Kakis zacsi mindenütt is... Egy kutyás minden táskájában van kakis zacsi, ebben semmi meglepő nincs. Csak valahogy hajlamos lennék azt hinni, hogy tudom, hol vannak a táskán belül. Na és ez az, ami nincs így. A civil – értsd általában nem kutyázáshoz használt – táskám különösen komplikált ebből a szempontból, mert abban tartok olyan zacsikat is, amit bevásárláshoz használok, és ezek jelentősen úgy néznek ki, mint a kakis zacsik, csak a rendeltetésük más, és másutt vannak. Elvileg, de. Mert amikor fizetni szeretnék a boltban, a tárcámmal jön egy zacsi is, persze nem bevásárlós. De ezt csak én tudom, és jót mosolygok magamban a zacsigeddonon.

Mitől fáj a bordád...? Igen, ért egy kis baleset. Ez úgy van, hogy ha kajáról van szó – ilyen például az esti májkrém, amivel a porcerősítőt adom –, Elfie nyálat folyat, néha az arcára, néha a padlóra. A nyálas járólap viszont csúszik, így esett, hogy rögtön azután, hogy papuccsal beleléptem egy titkos nyálfoltba, levettem bordával a konyhapult szélét. A következő két hétben nem szerettem nevetni, tüsszenteni és nagy gesztusokat tenni például agility edzésen...

Viccesek ezek a sztorik? Persze, mert igyekszem őket így beállítani. És ugyanez a helyzet minden kutyás és egyéb történettel: választás kérdése, hogy hogyan mesélünk róluk. Elmondhatnám ezeket a történeteket úgy is, hogy mennyire bosszantó meg milyen ciki, ami megesett velem. Csakhogy attól senkinek nem lenne jobb, sem nekem, sem annak, aki éppen meghallgat. Arra szeretnélek bíztatni, hogy mindenki érdekében keresd a vicceset ott, ahol van rá lehetőséged!

Ha tetszett a poszt, csatlakozz az önmagukat fejlesztők kétlábú és hatlábú közösségéhez! Kattints ide!