Halljuk néha, hogy van, aki soha nem adja fel. Erő és bátorság kell hozzá, hogy valaki soha ne adja fel a kutyájába és a változás lehetőségébe vetett hitét. Akkor sem, ha hét évig kell kitartania. Következzen Pisze története egy lassú átalakulásról, hogy példát mutasson mindenkinek: érdemes.

Egy korábbi posztban a saját kutyám, Elfie sorsán keresztül bemutattam, hogy a fejlődésbe vetett hit ereje, vagyis a fejlődési szemléletmód hogyan nyithat új távlatokat egy menhelyi kutya számára. Pisze és gazdája, Tünci története azt példázza, hogy a fejlődési szemléletmód, a változás lehetőségébe vetett töretlen hit korszerű szakmai támogatás hiányában is lehetőséget adhat egy olyan kutyának, akinél egy ponton az is kérdésessé vált, hogy egyáltalán a családjánál maradhat-e. Következzen Pisze története, Tünci tollából.

„Több évtizedes kutyázást követően egy „problémás” kutyát hozott a sors, Piszét, egy boxer lányt. Pisze egy tenyésztőnél született 1994-ben. Az elválasztás utáni heteket alomtestvéreivel együtt az anyjuk nélkül, egy garázsban töltötték. Elfoglaltságom miatt csak 3 hónaposan tudtam elhozni a tenyésztőtől, ráadásul valamilyen fertőzés miatt előről kellett kezdeni az oltási programját. 4 hónapos volt, amikor végre kimehettünk az utcára.

Első kalandunk a parkba vezetett, ahol azonnal belefutottunk egy – a pad alól kitámadó – harcias tacskó keverékbe. Pisze annak ellenére, hogy még kicsi kölyök volt, nem adta meg magát, hanem visszafogott a másik kutyára. A verekedést követően néhány lépéssel később összeesett, elvesztette az eszméletét. Nagyon megijedtem, de pár másodperc múlva magához tért, így nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Később kiderült, hogy Pisze epilepsziás.

7 hónapos volt, amikor kutyaiskolába mentünk. Akkoriban ez volt a bevett szokás, azt mondták, „legyen kölyökkora”, majd ráér tanulni később. Bekerülve a nagy kutyatársaságba, csak azt láttam, hogy Pisze kapkodja a fejét, egyre idegesebb lesz. Ott voltak a kiképzők, akik nem szóltak semmit, természetesnek tartották, hogy egy fiatal kutyát 10-12 idegen felnőtt kutya körülvesz, csipked. Majd amikor elszaladt mellette egy kis termetű kutya, Pisze odakapott, amiért gyakorlatilag elzavartak az iskolából.

Amellett, hogy keresni kezdtem új kutyaiskolát, próbáltam egyedül megküzdeni ezzel a problémával a mindennapokban. Pisze egyre több konfliktus-helyzetbe került idegen kutyákkal. Ezt minden alkalommal büntetéssel toroltam meg, hiszen ezt tanították, de eredménye nem volt. Csak nézett rám homályos tekintettel és láthatólag nem értett semmit. Ennek következtében egyre kevésbé szerettem sétálni vele, egyre feszültebb voltam. Továbbra is rengeteget gyakoroltunk, minden parádésan működött egyedül. Azonban a kritikus pillanatokban, ha egy idegen kutya érkezett felénk, rászóltam, hogy: „Hozzám”, vagy „Fekszik”, ő körülnézett és a közelébe érkező kutyának miden előzetes bemutatkozás, vagy szimatolás nélkül nekiugrott. Az ördögi kör beindult.

Rátaláltam egy újabb iskolára, gondoltam, ott majd segítenek. Ekkor még a „hagyományos” örző-védő iskola létezett. Többféle, kizárólag büntető próbálkozás után a támadások nem változtak. Ekkor jött a gondolat, hogy megválok tőle. Borzasztó időszak volt: konfliktusok a gazdákkal, csalódás a kutyámban, a kilátástalanság, hogy nem tudom uralni a helyzetet.

Véletlenül láttam meg, hogy az iskolában van agility-edzés, így kipróbáltam azt is. Egyre inkább tetszett a kötetlensége, Pisze is nagyon élvezte, szívesen ugrált. A heti 3 edzés, sok fegyelmezés, csapattagokkal való együttműködés valamennyit javított a helyzeten, de csak a kutyaiskolán. A mindennapi séta azonban továbbra is rémálom volt.

3 küzdelmes év után egyre csalódottabb voltam, amikor valaki megkérdezte tőlem, látom-e, hogy mi előzi meg a támadásait. Be kellett vallanom, hogy nem tudom. Sosem néztem ilyen szemmel, mindig csak a végeredményt láttam, hogy harap. Elkezdtem figyelni! Már a következő napon észrevettem egy jelet: Ha pórázon sétáltunk el kutya mellett, soha nem támadott ki, nem volt konfliktus. A probléma mindig szabadon volt! Már ez a tény is gondolkodóba ejtett, hiszen egy agresszív kutyánál általában inkább pórázon szokott előfordulni a támadás. Pisze pedig inkább félelmet mutatott.

Ekkor – 1997-et írtunk – elhatároztam, hogy változtatok a vezényszavakon és a belső feszültségemen. Úrrá leszek a szorongásomon és igyekszem nyugodt maradni idegen kutya láttán. Hú, de nehéz!!! A „hozzám” és a „fekszik” helyett lágyan, „gyere ide” lett, miközben a térdeim – szerintem hallhatóan – kocogtak egymáshoz félelmemben, hogy mi fog történni. Egy új kutyával való találkozást úgy oldottam meg, hogy megfogtam Pisze nyakörvét, határozottan lábhoz rendeltem (inkább kicsit mögém) és odanyúltam az idegen kutya orra elé (bemutatkoztam neki), majd lassan bemutattam egymásnak a két kutyát is. Ez bejött! Pisze nyugodt maradt, képes volt normálisan megszagolni a másikat. De csak, ha mellettem volt, és nem voltam ideges.

Továbbra is szerettem volna szabadon vinni kutyák társaságába, tehát még egy próbát tettem: Gurtni anyagból varrtam szájkosarat. Ezzel nem tudott nagyot ütni, és ki sem tudott harapni belőle. Először a kutyaiskolán, saját, ismerős csapattársak között teszteltem. Úgy tűnt, beválik. A következő teszt másik agility-s csapatban volt. Meglepő volt látni, hogy amikor szájkosárban elengedtem, és szembe rohant vele 6-8 kutya, nem támadott, inkább kicsit megszeppent, majd megfordult és a többiekkel tartott.

A sétáinkon is változtattam, először elmentünk egy „kutyamentes” területre, ahol jól meglabdáztattam, hogy a felesleges energiáitól megszabaduljon. Utána következett a „kutyás séta”. Szájkosárban becsatlakoztunk a többi kutyához.

Feltűnő volt, hogy szinte megszűntek a támadásai, mintha biztonságban érezte volna magát. Új érzés volt számomra, hogy milyen nyugodt vagyok. A szájkosár adta biztonság rám is jó hatással volt. Nem voltam feszült, hiszen nem tudott bántani senkit. Egyre kevesebb konfliktussal értünk el oda, hogy 10 éves kora után – kb. 6-7 évvel a tudatos módszerváltást követően –, hogy már szájkosár nélkül is tudtam kutyák közé vinni.

Pisze 13 évig élt velem”.

A Carol S. Dweck által leírt fejlődési szemléletmód, vagyis a folyamatos fejlődésbe vetett hit segít, hogy a legkilátástalanabb, szakmailag legmagányosabb időszakban is kitartsunk, és keressük a lehetőségeket. Ha nehézségekbe ütközöl, tedd azt, amit Tünci tett Piszéért: folyamatosan keresd a megoldást, hallgass meg másokat, hiszen lehet, hogy tőlük jön a hiányzó gondolat, és soha ne add fel!

Képek: 1., 2., 3., 4.

Ha tetszett a poszt, csatlakozz az önmagukat fejlesztők kétlábú és hatlábú közösségéhez! Kattints ide!