Szeretünk úgy tekinteni magunkra, mint racionális és őszinte lényekre, főleg ha a saját magunkhoz fűződő viszonyunkról van szó. Miből vehetjük észre, ha mégis önáltatás, kifogás gyártás esete forog fenn? Talán a túl-zásokból?

„Még hogy mi áltatjuk magunkat, meg kifogásokat gyártunk! Mi szembenézünk a helyzetekkel, és őszintén értékeljük, amit látunk. Az meg, hogy egy-két dolog valahogy nem akar megvalósulni, az nem tartozik szorosan ide...” Itt kellene azt mondani, hogy a jelenlévők – esetünkben az olvasók és az író – kivételt képeznek. Nem tudom, te hogy vagy vele, az író nevében kijelenthetem, hogy én azért nem mindig képzek kivételt. Kitűzök valamilyen célt, telik az idő, és valahogy haladok a megvalósítással. Mindig remek magyarázataim vannak arra, hogy miért jogos, hogy pontosan annyira haladok, amennyire.

Mi az a pont, amikor gyanakodni kezdek a kifogás – önáltatás témakörére? Amikor azon kapom magam, hogy sok lett a „túl”. „Túl kevés az idő”, „túl fáradt vagyok hozzá”, „túl nagy munka”. Ha valóban van bennem elszánás, más a megfogalmazás. „Ahhoz, hogy rendesen meg tudjam csinálni, kell legalább 3 nap.” És akkor vagy kerítek 3 napot, vagy változtatok azon, hogy mit akarok leszállítani.

A „túl” megfoghatatlan, minden – és semmi – belefér. Ha hajlamos vagy „túl” módon fogalmazni, keress olyan megfogalmazást, ami segít előrehaladni. Mire van szükséged pontosan? Mennyi időt fog igénybe venni? Kit kell bevonni? Ha azt érzed, hogy ez nehezedre esik a válaszok megtalálása, érdemes visszatérned az elszánás kérdéséhez, és újragondolni, hogy miért fontos neked az adott dolog.

Képek innen.

Ha tetszett a poszt, csatlakozz az önmagukat fejlesztők kétlábú és hatlábú közösségéhez! Kattints ide!