Minden becsületes házőrző eb megugatja a postást – akkor is, ha nem pont az ő portájára jött, csak arra vitt az útja. Mit tanulhatunk a kockázatkezelésről abból, ahogyan erre reagálni szoktunk?
Végigkerekezik a postás az utcán, minden ott lakó eb borítékolhatóan őt ugatja. Lehet, hogy nem esik jól hallgatni a lármát, mégsem szokta senki a kutyákat felelőssé tenni a postás útvonaláért... Vajon a munkánk során elkövetjük ennek az ellenkezőjét? Szoktuk a kutyát okolni azért, mert felénk járt a postás?
Mi van a postással meg a munkáddal? És hogy jönnek ehhez még a kutyák is? Nézzünk két, nagyon hasonlóan induló történetet: Adott egy kockázat vagy probléma, amire valaki felhívja a figyelmet. Azaz jön a postás – köztudomású, hogy a postások nagy rizikót jelentenek a kutyák szemében –, így a becsületes házőrző eb jelez. És itt vesz a két történet egészen különböző irányt. Azzal, hogy szólt, a kolléga jó eséllyel a saját nyakába szabadít egy csomó indulatot – mintha legalábbis ő tehetne a dologról. Ezzel szemben senki nem fogja azt mondani Bodrinak, hogy ő tehet a postás felbukkanásáról.
Amíg valamiről nem tudunk, könnyű úgy csinálni, mintha az nem is létezne. Aztán amikor kiderül, hogy mégis van, hajlamosak vagyunk a gondot annak tulajdonítani, aki felhívta rá a figyelmet. Ezzel azonban azt kockáztatjuk, hogy az illető legközelebb inkább mélyen hallgat a felismeréséről, ami pont elég lehet arra, hogy ne tudjunk időben reagálni, közbelépni. Egy ismert kockázatot van esélyünk kezelni, egy ismeretlen viszont a legváratlanabb pillanatban fog katasztrófát okozni...
Ugye te nem esel ebbe a csapdába, és nem okolod a kutyát a postás kapcsán?
Ha tetszett a poszt, csatlakozz az önmagukat fejlesztők kétlábú és hatlábú közösségéhez! Kattints ide!
